| Paizs Goebel Jenő (1896, Budapest – 1944, Budapest) a XX. század eleji magyar képzőművészet meghatározó alakja. Grafikai és üvegfestészeti tanulmányai után 1916 és 1924 között a Képzőművészeti Főiskolán előbb Zemplényi Tivadar, később Réti István és Lyka Károly tanítványa lett. Művészi eszköztára több forrásra is támaszkodott. Nagy hatással voltak rá a hazai neoklasszicista törekvések, főiskolai gyakorlatát a nagybányai művésztelepen töltötte, Onódi Bélával közösen pedig felkeresték a kecskeméti művésztelepet. 1924-ben Barbizonba, majd Párizsba látogatott, ahol a rousseau-i természetkultusz, a tájkép lélekállapotként való megjelenítésének hatása alá került. 1926-ban a szentendrei művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának alapító tagja lett. Gyermekkori betegsége után keletkezett nagyothallása és beszédnehézségei miatt visszahúzódó, a saját álomvilágába merülő személyiség volt. Ember és természet különös kapcsolata, gazdag színekben felszabaduló álomvilág és a realitás lényegi összefüggései érhetők tetten festményein. Lírai megfogalmazású, bensőséges lelki tájképek, személyes hangvételű önarcképek, a metafizikus festészet ihlette egyedi motívumkészlettel kísérletező szuggesztív víziói alkotják életművét. Mediterrán hangulatú, stilizált építészeti keretbe helyezett, robosztus hegyek övezte vízparti jelenetének központi alakjai a szoborszerűen statikus, korsót tartó lenge ruhás nőalak s a mögötte lépegető pózban felbukkanó hófehér ló. Az előtérben középen fehér asztalon halak és egy kosár gyümölcs hever. A boltív fölötti párkányon turbékoló galambok. A kép bal szélén korlát mögött ölelkező szerelmespár fokozza az idilli látképet. A mű zsúfolt szimbolikája az antik motívumokat, a szürreális álomvilág kivetülését és a metafizikus festészeti képalkotás jellemzőit vegyíti. |
