| Barcsay Jenő az 1970-es évek elejétől kezdett el foglalkozni az elmúlás témakörével. Két fontos sorozatot készített, a Gyász és a Gond című sorozatokat. Ekkor már az emberi alakot szinte kizárólag sötét, homogén felületű bábufiguraként ábrázolta. Bár ez a forma már 1963 körül megjelent művein, 1968 után szinte kizárólagossá vált emberábrázolásában. Maga a forma izgalmas, művészek és generációk közötti szellemi kapcsolatra is rávilágít. Hasonló figuraábrázolásokat ismerünk Vajda Lajos művészetében, aki a szerb ikonfestészet geometrizáló felfogását ültette modern formába, majd Deim Pál – Barcsay tanítványa és jó barátja - is ezt a bábuformát választotta „védjegyéül”. Sőt az 1968-ban felbukkanó, fiatal szentendrei művészgeneráció alkotásain is megjelenik ez az forma (Aknay János, ef Zámbó István, Matyófalvi Gábor, Balogh László). Az univerzális tartalmat sűrítő, elvont, de mégis a város ősi hagyományait felelevenítő báb-alak az 1970-es évekre szinte a szentendrei művészet legfőbb motívumává vált. Barcsay Gond című művéről így írt Petényi Katalin: „elvont jelek egymásba vetítése fejezi ki drámai erővel az egymásrautaltság és az emberi magány fájdalmának, a túlélés gondjának komplexitását.”
Szerzeményezés módja: ajándék Barcsay Jenőtől, 1978 |
